Akkor, azoknak akik útközben kapcsolódtak be a sztoriba, pár szóban összefoglalnám, hogy múlthéten múlt egy éve, hogy kiszálltam a Bara Csabiék mikrobuszának hátsó üléséröl, szívtam egy nagyot a levegöböl, mint a filmekben, és hazabattyogtam. Ahol, anyám ugyanúgy várt, mint négy éve mindig, (ahogy Sütö András irta, friss paradicsommal meg uborkával, elég értelmetlen pár sor, de minden tankönyv ezt idézi), és már elöre tudtam, hogy pár nap és visszacsöppenek az itthonba.
És, azzal a választással hagytam el fiatalkorom Kolozsvárját, így kóskárolyosan, hogy hazamegyek, és otthon vállvetve gumizok a család fögumisával. Amiben, az egyik legföbb ok az volt, nem lenne fair, hogy magában nyomja, én pedig Kolozsváron mikrosütöket áruljak nyakkendöben, mosolyogva. És töle kérjek pénzt, ha akarok venni valamit. egy új nyakkendöt. Aztán, bzmeg egy év eltelt és még mindig itt. Nem emlékszem, hogy valahol ültem volna többet mint egy év.
Most pedig, egy év robinsonkodás után, (micsoda párhuzam, hogy irhatnám hogy Tomázs volt Péntek, ugyanis minden pénteken megiszunk egy fél viszkit, illetve egy fél unikumot), nos megszületett, kedves lelkionlájngyermekem, a Rágóésgumi, aztán tegnapeste ültem a hegyi ház teraszán és eldöntöttem, hogy négyórában nyakkendöben nyomulnék a városházán, egy jó kis állás amit kedves Hobó barátom ajánlott a figyelmembe. Kezdek jobban lenni.
Szabi, Öcsi és még mindazoknak, akikröl nemtudom hogy olvasnak vagy igen, (Éva, aki a múltkor megnézett Ausztráliából), ezer köszönet a figyelemért, a kommentekért, talán ez az egyetlen bizonyíték, hogy kicsi a világ illetve hogy elég nehéz elveszlödni benne. És dobjatok egy mailcímet is, ne legyen egyoldalú a sztori. Vagy, írjatok blogot!
posted by ger @ 10:41 du.
0 Comments:
Megjegyzés küldése
<< Home