szerda, augusztus 04, 2004

Félsziget utolsószpot, keverve romantika

barátaim. nem is tudom, hogy kezdjem, egésznapi dilemmám ez, hogy legyek-e patetikus vagy csak simán irjam le hogy ez a pár nap kibaszottállatijó volt. Épp maeste nyomultunk le Tomasekkel egy sörre, meg egy péntek estéket helyettesitö Unicumra, és megbeszéltük a dolgokat, szóval röviden, hát ezt nem lehet röviden összefoglalni, kedves és negyvenéves korunkra is szivmelengetö sztorik, szóval elég csak annyi, hogy szerda reggel a szakadó esöben elindultunk Tomázzsal nájlont szerezni, a sátorra, mert a zasszonyok hisztériáztak, pedig a mi cuccunk is ázott, szóval elindultunk és reggel tizkor megittunk egy kis konyakot, mert esett, aztán egy másodikat, ami pedig már jólesett, talán egy harmadik is volt, ültünk a Nagy Fehér Fönök korcsomájában, fött a paszulyleves, majd hazaindultunk, nájlon nélkül, és optimistán pislogtunk az esöben, amikor Tomázs rámbizta a pólóját, mert én olyan vagyok, ö pedig bakancsozott a térdigsárban haza, hátán a tetkókkal és némi asszonyeredetü harapás és körömnyomokkal, amikor a sárban hatalmasat estem, olyan igazi Michael Flatley-féle komolyat, elcsúszáspettinggel majd egy rohadt nagy taknyolással, tiszta sár lett a pólója, szóval irhatnék még ezer ilyent sort, de képzeld el, menni fog, meg irhatnék arról is, hogy Cujikával megismerkedésünk elsö pár gondolata óta eszmetársak voltunk a pia, nök, buli és föleg Kispál témákban.
Van egy dolog, úristen micsoda alpári ezt igy "dolog" nak nevezni, lehetne sztori, vagy földiekkel játszó égi tünemény, vagy bármi más, szóval az történt velem, amit megirtam és képzeld tényleg, megismerkedtem egy csodálatos növel. Nem szeretnék irni róla, illetve igenis meg nemis, legyen elég annyi, hogy csodálatos napokat éltem meg vele, amit, ha csak ennyiben marad meg a dolog, akkor is a fél életem odaadnám mégegy esös sátorban töltött ölelkezös percért, hát nem is tudom, tényleg nem tudom karakterekkel megfogni ezt a húrt.
Elég ha annyit mondok, Ti akik ismertek, jobban mint én magam magam, hogy hosszú idö óta leirhatom, boldog vagyok. Félek is, igen, mert a hangok ezt is mondják, hogy ne éld bele magad, ezért hagyom a dolgokat úgy, ahogy jönnek. És jönnek, mint tizenéves koromban, amikor kínzó vágy gyötört hogy megsimogassam az imádott hölgy vállát, és nemis többet, szóval kispálosan, hogy csak úgy lóg le a lábam a felhödröl, Mademoiselle.
Amúgy, dolgozom, most igazán, mert Zsoltinak kislánya született, nagyra nöjön, persze ö szabadságon, és helyette is nyomom, meg elszállt a számítógép, ezek viszont mint lófasz ahhoz képest, hogy meglátogatttam a hölgyet, a Pingvinnek ez volt az elsö komoly bevetése, és nem volt több mint félóra együtt, aztán hazafelé felvettem életem elsö stopposát, aki csak Kismajtényig ment és Metallicát hallgattunk, és szerettem volna elvinni Szatmárig, hogy valahogy a mezögazdasági munkák téma mellé beszúrjam valahogy azt, hogy mennyire odavagyok azért a nöért, akit nemis tudom miért, de igen.