péntek, október 29, 2004

üvegtigris, filmkritika vagy mi

az Üvegtigrist egy kicsi nagyváradi lakásban néztem meg, egy kényelmes kanapén, amit nemrég vettek Sógiék, és mulatságos volt felhúzni az ablakon keresztül, közben kész lett a Rékaebéd, valami finom összehajtogatott húsdarab pürével és majonézes kukoricamártással, Gabi pedig az ölemben, simogattam a fejét és még pár órám volt vele kettesben lenni, Zsóka mamával pedig hangosan röhögtünk a poénokon. Ennyi.
Ez egy szokásos szerencsétlenfilm, csodálkozom hogy a zenéjét nem a Kispál hanem Dés László szerezte, és a szokásos szerencsétlenek játszanak benne, a magyar Dumb és Dumberek, sztori pedig annyi van mint csillag az égen, és, mint ahogy a mélyen tisztelt Filmvilág is említette, sehol a linearitás, illetve csak foltokban, dehát kit érdekel ez már, mikor a néma menyasszony szétveri a fabudit, ahová a völegénye menekült, és ilyen sztori még van vagy ezer, hogy a moziból hazafelké menet mindenki ráhajoljon egy motorháztetöre és bamba pofával orditsa hogy szépotóóó, szépotóóó. kábé minth a Valami Amerika rendezöje elitta volna az összes forgatáspénzt, és csak erre az országúti büfére meg valami útszéli idiótákra futotta volna, és másnaposan egykicsit szétesett filmet csinál az ember, meg lehet érteni, de igy eredetibbek a pojénok, a nyolcadik megtekintés után pedig minden baráti társaság a sör mellett visszaböfögi a pojénokat, és kiválasztja a maga Sanyiját és Laláját. Élvezetes film ez, talán a Ravasz meg a Blöff stilusú dógokhoz tudnám hasonlitani, vagy a dunatévés halakhoz, hogy nem a sztori a lényeg, bár a Valami Amerika kicsit feszesebb volt, Brian élete pedig már tölténelem.