szerda, augusztus 31, 2005

a dal cime: meghatás

forró teát kortyolok, mert az elöbb elment a hangom. félek a torokráktól, és a prosztataráktól is, amúgy. a múltkor, amikor a pizza után reggel hatig néztem a plafont, a gyomorráktól féltem, meg attól hogy hamarosan nem lesz mit irjak ide, apró örömök tárháza pedig lehetne, hogy ma például betámadtam az AutoNethez egy üveg whiskyvel, szépen becsomagolva, odaálltam Doki elé a pulthoz, mire ö: számláért jöttél? én: Doki, ma van itt az utolsó napod? ő: igen, mire előkaptam a csodafegyvert, és hogy köszönjük szépen azt hogy együtt dolgozhattunk, és sok sikert kivántam neki a következő melójához, majd gyorsan sarkonfordultam mielőtt meghatódnék.

meghatódás, ez a múltkor is előfordult, amikor ültünk apámmal a kertben, és elénkállt egy nyolcéves kislány aki nem tudta kiejteni rendesen a szavakat, alig értettük mit beszél. enyhén értelmi fogyatékos volt, hatalmas barna szemekkel, és négy Avon katalógust tartott a kezében, elkezdte ajánlgatni a dolgokat belöle, arcszeszt és hasonlókat. azthittük, viccel, vagy játszik, de elkezdte felirni egy kockásfüzetbe, majd elkérte apám telefonját, tárcsázott, majd zöld gomb, és boldogan belekiabált, hogy anya, egy bácsi megengedte hogy telefonáljak. elszorult a torkom, ismét. lehet hogy túlhajszoltságból fakadóan túlérzékeny vagyok vagy csak annyira sivár itt minden a raktárban?